Védelmi kolbász...

Nálunk a koleszban akkor is megették a kaját, ha rá volt írva a nevem.
Sőt, akkor jobban, mert tudták, hogy anyukám jól főz.
Aztán azt láttam, hogy a B*** Misi kajáját nem merik megenni.
A B*** Misi súlyemelő volt, 140 kilogramm.
Az ő dobozára ez volt írva:
"B** Mihály 140 kilogramm"
Úgyhogy én is ráírtam a dobozomra, hogy "B** Mihály 140 kilogramm".
Ezután meg egy darabig a B** Misi ette meg, mert azt hitte, hogy az övé.
Súlyemelő volt, nem sakkozó...
Aztán megbeszéltem vele, hogy bizonyos "védelmi kolbász" fejében ezentúl is ráírhatom a dobozomra a nevét, cserébe ő meg ehet a kolbászból, ha az övé elfogyott.
Működött.
Hasonló praktikákkal éltem túl a kollégiumi éveket.

10 nehéz hét

Hogy koncepció volt-e benne, vagy véletlenül jött így ki, azt már sosem fogom megtudni. Mindenesetre a bevonulást követő 10 hétben nem mehettünk haza. Ha van olyan, hogy elszakadás, hát az ilyen lehet. Mert a kötelékek nyúlnak, de egy idő után megreccsen a kapcsolat a szülői házzal és az ember önálló kezd lenni. Mert csak magára számíthat. 14 évesen ezt megélni, nem könyű... Persze, ott vannak az embernek a szülei, de a mindennapi életben nem segíthetnek. Mert nincsenek mellettem. Akkoriban még nemhogy mobiltelefon, de sima telefon sem volt...

36-36 (? nem vagyok ebben biztos, csak kábé)  fővel indult a két osztály, csupa fiú. Elvégre katonai iskola. Nem könnyű 71 másik gyerekkel összecsiszolódni. Így utólag már látom, az volt az én nagy szerencsém, hogy rendes, jóravaló, jószívű gyerekeket sodort mellém az élet. Színes személyiség volt mindenki és írok még majd róluk ha sikerül kitalálnom, hogyan írjak úgy, hogy mindenki magára ismerjen, de a személyiségi jogokat betartsam.

Tehát 36 fő, mind 14 éves gyerek 150 centitől 2 méterig. Velük kezdtem, de sokan félbehagyták. Mindenesetre akkor még nem gondoltam volna, hogy negyedik végére milyen kemény, összetartó csapat kovácsolódik belőlünk. Akkor gyűlöltem az egész katkót, az iskolát, a kollégiumot, az utazást, de még a tanárokat is.

A kovácsolódás jellemző szó, nem hiába használják a honvédségben előszeretettel. Pontosabban összekovácsolás. Az anyag - emberanyag, ez is divatos szó volt - kap hideget, meleget, az oda nem illő részek kiégnek és eltávoznak, a nemes anyag megedződik és rugalmas, de acélkemény lesz. És ez a cél, legalábbis azt hiszi az ember. Nem mondom, hogy nem voltak néha kétségeim. Főleg akkor, amikor olyan srácok hagyták ott az iskolát, akik szerintem sokkal inkább voltak valók katonatisztnek, mint én magam. A rendszer szalajtott néha...

Mindenesetre az edzés reggelente 6-kor kezdődött a reggeli tornával. Ébresztő és öt perc múlva sorakozó. Azóta van, hogy bármikor ébresztenek, azonnal teljesen éber vagyok és cselekvőképes. Soha nem értettem azokat, akik az ágyban pihegnek még percekig, órákig, kávéval és egyéb praktikákkal próbálnak életet lehelni magukba reggelente. Én felébredek, felkelek, öltözöm és megyek. Ez így van most is, pedig eltelt huszonegynéhány év. Szóval "Növendékelvtársak, ébresztő fel! Öt perc múlva reggeli tornához sorakozó!"

Voltak, akik komolyan vették. Én soha. Sportiskolába jártam Tatán, azóta utálok futni. A székesfehérvári reggeleken sem szerettették meg velem. Az elképzelés az volt, hogy lefutunk a csónakázó tóhoz, majd az óramutató járásával megegyező irányban körbefutjuk. Persze ez nam a mi elképzelésünk volt... Innen jelentem a tanárelvtársaknak, hogy nekem a négy év alatt egyszer sem sikerült. Igaz, nem is próbáltam. Viszont tökélyre fejlesztettem a technikát abban, hogyan summantsam el az egészet. A sereg erre tanít meg legelőször...

Persze voltak tettestársaim. Egy kezemen meg tudtam volna számolni, hányan futottak reggelente. A többiek velem együtt mindenféle praktikákat eszeltek ki.

Én magam a sétában és a helyijáratban hittem. Szerencsére a 10-es sorozatszámú buszok arra jártak, 2 percenként. Azokkal megvolt a kör 3/4-ed része. A maradék 200 métert már csak lefutotta az ember valahogy. Néha próbálkoztam az ellenkező irányban megkezdeni a kört, majd egy bokorból csatlakozni a többiekhez, de ez túl fárasztónak bizonyult, hiszen az elejét meg kellett nyomni, hogy még azelőtt a bokrok takarásába érjen az ember, mielőtt a tanárelvtárs kiér a tópartra. Nem érte meg. Maradt a buszozás, telente a jégen átcsúszkálás. A köd is jóbarát...

Én kispályás voltam, mert csak párszor bújtam el a szekrényemben. Nem úgy a többiek. Csak kellett valaki, aki rádzárja az ajtót, mert a tanárelvtársak sem ma jöttek le a falvédőről, így végignézték az összes szekrényt. Volt, aki megbukott így. Ezért aztán később egyikőnk szépen végig ráfordítgatta a kulcsokat, így a szekrényben nem lehetett senki, elvégre belülről hogy zárná magára... Ez a technika mát tökéletesen működött, alkalmazói pár hét alatt tökéletesre fejlesztették az ülve alvást is, fél órát nyerve reggelente a szekrényben szunyókálással. Azt el sem tudja képzelni aki nem próbálta, hogy egy kis szekrényben milyen nagy emberek is elférnek. Csodálatos...

Pulloztunk na, ezt a szót hamar megjegyeztem. Pullos voltam én is. A rendszer sajátossága volt, hogy a becsületesek szívták meg. Így engem például pont akkor kaptak el, amikor egyszer az életben tényleg lefutottam majdnem egy negyed kört szemben, majd még egy negyedet visszafelé. De azt sem felejtem el, amikor Béci olyan időt futott, hogy meggyanúsították buszozással. Pedig ő tényleg szinte minden reggel futott, maximum belesétált itt-ott...

Mint írtam, nem engedtek haza 10 hétig. Hosszú idő, főleg egy fejlődésben lévő szervezetnek. Bár a kajából kiemelt adagot kaptunk - utált is minket a többi kollégista -, mégis örökké éhes voltam. A kiemelt adag miatt a konyhások is utáltak minket, nagy balhé is volt abból, amikor a konzervekre mindenféle kedves feliratokat ragasztottak nekünk. Nem tudták elvenni az étvágyamat. A harmadik hét vége felé találtam meg édesanyám krumplispogácsáját, amely akkorra a zsírpapírban szépen visszapuhult. Soha étel nem esett még annyira jól. Osztatlan sikert aratott, pedig szétosztottam.

Amikor aztán 10 hét után hazamentem, vadiúj katkós egyenruhában - első alkalommal kötelező volt -, szabályosan féltem, mi is fogad majd odahaza. A fejemben már kényszerképzetek keringtek arról, hogy a város már nem is létezik, csak a képzeletem szüleménye és szüleim, húgom sincs már, csak az emlékeimben.

Soha nem felejtem el azt a másodpercet, amikor lelépve a vonat lépcsőjéről megcsaptak az ismerős illatok és azonnal a helyére zökkent minden.

Bevonulás

A szüleim jót akartak nekem. Ebben persze akkor kételkedtem, amikor leadtak a zaciba 1986. őszén. Ezt később a fejükhöz is vágtam. Igazságtalan voltam. Ma már látom.
Nem volt könnyű nekik. Mindketten nagycsaládból érkeztek, és ha leginkább jellemeznem kellene azt, ami az ő korosztályukra várt 6-6 testvérrel, akkor azt mondanám: csupasz fenék. Mindketten hamar dolgozni kezdtek, természetesen hamar szakmát adó iskolát végeztek.
Édesapám a kereskedelemben helyezkedett el, a Pápai Füszértnél dolgozott, ekkor alapozta meg gerincsérvét azza a pár tonna kekszel és egyéb finomsággal, aminek leginkább a súlyát érezte, miközben a teherautóra pakolta. Szerencsére jött a katonaság, őrmesterként szerelt le és utána már Tapolcafőn dolgozott, tényleg a kereskedelemben, mint boltos. Szerették, mert jól csinálta. Még 2000. környékén is találkoztam olyannal, aki emlékezett rá, hogy volt a Sanyika a hetvenes évek elején, és hogy milyen jó kis boltos volt. Szerették, de abból nem lehetett megélni.
Édesanyám - talán vele illett volna kezdenem - az egészségügyben dolgozott. Kis kitérők után Szombathelyen végezte al a szakiskolát és a hetvenes évek elején került Pápára. Szerencsémre, hiszen itt ismerkedtek meg édesapámmal. Folyton zizegő, nagy szervezőként figyelt fel rá apám, aki egy egészségügyi bálra lógott be a haverokkal a kerítésen átmászva.
Hamar jöttem. A tapolcafői albérletben, majd a pápai Úrdombon nehéz volt az élet, így amikor apu összefutott egy régi parancsnokával, könnyű volt visszacsábítani. Visszament a Honvédséghez, mint továbbszolgáló.
A sereg lakást és normális fizetést ígért - és akkoriban még be is tartotta az ígéreteit -, így apu - bár meggyőződésem, hogy ez a szakma nem volt neki való - visszament Devecserbe és ott szolgált, mint tiszthelyettes. Megszületett a hugi, két gyerekkel még annyira sem lehetett ugrálni, mint eggyel. Szép éveket töltöttünk a meggyeserdei lakótelepen, az erdő közepén, imádtam.
Költöztünk. Sokat. Hol őt helyezték át, hol a lakótelepet építették, de mi mindig költöztünk. A bölcsődét Devecserben jártam, az óvodát már Pápán, és mire az iskola kezdődött, újra Devecserben találtuk magunkat. Itt tanultam írni és olvasni, majd harmadikban költöztünk Tatára.
Közben apu munka mellett leérettségizett és azért tudták Tatára csábítani, mert ott főiskolára is mehetett. Tisztté léptették elő, kapott lakást a katonai lakótelepen, mi pedig követtük. Aztán vissza Devecserbe, mert akkoriban az elsőlépcsős tatai alakulatnál bizony nem volt fenékig tejfel az élet. Nem nagyon untuk meg, reggel még aludtunk, amikor ment dolgozni, este pedig már aludtunk, amikor hazaért. Már amikor hazajött, mert közben volt pár hadgyakorlat, köztük nemzetközi is. Űzött időszak volt az neki és nekünk is.
Anyu is sokat dolgozott, reggel hatra járt a laborba, a húgomat én vittem az oviba és én is hoztam el. Vigyáztam rá, míg anyu haza nem ért.
Az iskola ment. Annak ellenére, hogy a nyolc osztályt hat különböző iskolában jártam ki. Mindig én voltam az új fiú, de ez olyan rutint adott a közösségekbe beilleszkedésben, hogy soha nem volt gondom az ismerkedéssel. A mai napig hamar teremtek kapcsolatot.
Egyébként 14 lakásban laktunk, míg kirepültem. Azt hiszem, költözködésben is van rutinom, mert a saját életemet még meg sem kezdtem és máris annyit költöztem, amennyit a legtöbb ember egész életében sem. Furcsa, de szerettem. Szerettem az idegen utcákat, az idegen játszótereket, az új barátokat. Volt, hogy a kamion még el sem ment, de már kopogtak az ajtón: "Lejöhet az új fiú játszani?".
1986-ban lettem nyolcadikos. Ekkor kellett pályát választani.
Két éve laktunk - újra - Devecserben, éppen azzal az osztállyal jártam a nyolcadikat, akikkel az elsőt elkezdtem. Visszailleszkedni sem volt nehéz. Legalábbis a srácokkal nem volt baj. A tanárok? Más tészta.
Érdekes, hogy ötödikben meg akartak húzni matekból a vaszariban (csupa kibetűvel írom, nemes bosszú...) Tatán, aztán szerencsére megnyitott az új iskola a Kőkút közben. Csodák-csodája, ott meg matekversenyt nyertem, hatodikosként a nyolcadikosok ellen.
Persze amikor visszamentünk Devecserbe, újra kifogtam egy "tehetséges matektanárt", így hiába rólam lesett mindenki, csak sikerült szünetben tanusított magatartásért a pályaválasztás évében 3 egyest beszednem matekból, így lettem hármas és így úsztak el az esélyek a jobb iskolákra.
A kedves tanárnő addig elment, hogy a szülői értekezleten egyenesen azt javasolta a szüleimnek, hogy adjanak szakmunkásképzőbe, mert az erősebb iskolákból úgyis kibukom. Még szerencse, hogy az osztályfőnököm hitt bennem és kifejezetten javasolta, hogy ne szakközépbe, hanem gimnáziumba menjek. És szerencse, hogya szüleim is hittek bennem és megkockáztatták a székesfehérvári iskolát, bár a híre erős volt. A JAG, azaz a József Attila Gimnázium igazi jó tanárokkal várt, de erről később.
A lényeg az, hogy én, aki a kedves matektanárnő szerint a szakmunkásba voltam való mára 2 főiskolai és egy egyetemi végzettséggel rendelkezem, beszélek angolul és németül és értek franciául. De ne szaladjunk ennyire előre!
1986-ban el kellett dönteni, hová megyek iskolába. Sok választás nem volt, mert szüleim nem engedhették meg maguknak a taníttatásomat anyagilag. Így jött az ötlet, hogy menjek bentlakásos katonai iskolába, ahol a sereg fizeti a kaját, ruhát, kollégiumot, mindent.
Fevételiztem Veszprémben a hadkiegen, nem feleltem meg, mert a szemem rossz volt. Szerintük. Fellebbezés után korlátozottan alkalmasnak minősítettek, azaz nem lehettem harcoló. Mivel technikus akartam lenni, nekem ez megfelelt.
Akkoraiban az volt a divat, hogy területileg lehetőleg legmesszebb tegyék a katonát a családjától. Így volt ez a kollégistákkal is, engem Tatára vettek fel. Még szerencse, hogy volt egy gyerek, akit meg Tata mellől Székesfehérvárra vettek fel, így kérvényre kicseréltek minket.
Így lettem fehérvári és vonultam be 14 évesen a Sörház térre, mert a vadiúj Katonai Kollégium nem készült még el. Egy évet egy civil kolesz első két emeletét bérelve húztunk ki, miközben gőzerővel épült a csónakázó tó partján a 9. Számú Középiskolai Honvéd Kollégium.
Azaz a Katkó!
Emlékszem apura, amint nagy érdeklődést mutatott az ablakból elé táruló kilátás iránt, miközben mindketten tudtuk, hogy csak a könnyeivel küszködik. Nem véletlen, hiszen nem könnyen adja egy apa a fiát a seregnek még akkor sem, ha tudja, hogy ez neki jó. És milyen nehéz is ez, ha az az apa szereti is a fiát, nem is kicsit.
Búcsút vettünk egymástól, és én is néztem az ablakból, amint befordul a sarkon. Vannak képek, amik örökre beégnek az ember agyába. Ez is egy olyan.