Hogy koncepció volt-e benne, vagy véletlenül jött így ki, azt már sosem fogom megtudni. Mindenesetre a bevonulást követő 10 hétben nem mehettünk haza. Ha van olyan, hogy elszakadás, hát az ilyen lehet. Mert a kötelékek nyúlnak, de egy idő után megreccsen a kapcsolat a szülői házzal és az ember önálló kezd lenni. Mert csak magára számíthat. 14 évesen ezt megélni, nem könyű... Persze, ott vannak az embernek a szülei, de a mindennapi életben nem segíthetnek. Mert nincsenek mellettem. Akkoriban még nemhogy mobiltelefon, de sima telefon sem volt...
36-36 (? nem vagyok ebben biztos, csak kábé) fővel indult a két osztály, csupa fiú. Elvégre katonai iskola. Nem könnyű 71 másik gyerekkel összecsiszolódni. Így utólag már látom, az volt az én nagy szerencsém, hogy rendes, jóravaló, jószívű gyerekeket sodort mellém az élet. Színes személyiség volt mindenki és írok még majd róluk ha sikerül kitalálnom, hogyan írjak úgy, hogy mindenki magára ismerjen, de a személyiségi jogokat betartsam.
Tehát 36 fő, mind 14 éves gyerek 150 centitől 2 méterig. Velük kezdtem, de sokan félbehagyták. Mindenesetre akkor még nem gondoltam volna, hogy negyedik végére milyen kemény, összetartó csapat kovácsolódik belőlünk. Akkor gyűlöltem az egész katkót, az iskolát, a kollégiumot, az utazást, de még a tanárokat is.
A kovácsolódás jellemző szó, nem hiába használják a honvédségben előszeretettel. Pontosabban összekovácsolás. Az anyag - emberanyag, ez is divatos szó volt - kap hideget, meleget, az oda nem illő részek kiégnek és eltávoznak, a nemes anyag megedződik és rugalmas, de acélkemény lesz. És ez a cél, legalábbis azt hiszi az ember. Nem mondom, hogy nem voltak néha kétségeim. Főleg akkor, amikor olyan srácok hagyták ott az iskolát, akik szerintem sokkal inkább voltak valók katonatisztnek, mint én magam. A rendszer szalajtott néha...
Mindenesetre az edzés reggelente 6-kor kezdődött a reggeli tornával. Ébresztő és öt perc múlva sorakozó. Azóta van, hogy bármikor ébresztenek, azonnal teljesen éber vagyok és cselekvőképes. Soha nem értettem azokat, akik az ágyban pihegnek még percekig, órákig, kávéval és egyéb praktikákkal próbálnak életet lehelni magukba reggelente. Én felébredek, felkelek, öltözöm és megyek. Ez így van most is, pedig eltelt huszonegynéhány év. Szóval "Növendékelvtársak, ébresztő fel! Öt perc múlva reggeli tornához sorakozó!"
Voltak, akik komolyan vették. Én soha. Sportiskolába jártam Tatán, azóta utálok futni. A székesfehérvári reggeleken sem szerettették meg velem. Az elképzelés az volt, hogy lefutunk a csónakázó tóhoz, majd az óramutató járásával megegyező irányban körbefutjuk. Persze ez nam a mi elképzelésünk volt... Innen jelentem a tanárelvtársaknak, hogy nekem a négy év alatt egyszer sem sikerült. Igaz, nem is próbáltam. Viszont tökélyre fejlesztettem a technikát abban, hogyan summantsam el az egészet. A sereg erre tanít meg legelőször...
Persze voltak tettestársaim. Egy kezemen meg tudtam volna számolni, hányan futottak reggelente. A többiek velem együtt mindenféle praktikákat eszeltek ki.
Én magam a sétában és a helyijáratban hittem. Szerencsére a 10-es sorozatszámú buszok arra jártak, 2 percenként. Azokkal megvolt a kör 3/4-ed része. A maradék 200 métert már csak lefutotta az ember valahogy. Néha próbálkoztam az ellenkező irányban megkezdeni a kört, majd egy bokorból csatlakozni a többiekhez, de ez túl fárasztónak bizonyult, hiszen az elejét meg kellett nyomni, hogy még azelőtt a bokrok takarásába érjen az ember, mielőtt a tanárelvtárs kiér a tópartra. Nem érte meg. Maradt a buszozás, telente a jégen átcsúszkálás. A köd is jóbarát...
Én kispályás voltam, mert csak párszor bújtam el a szekrényemben. Nem úgy a többiek. Csak kellett valaki, aki rádzárja az ajtót, mert a tanárelvtársak sem ma jöttek le a falvédőről, így végignézték az összes szekrényt. Volt, aki megbukott így. Ezért aztán később egyikőnk szépen végig ráfordítgatta a kulcsokat, így a szekrényben nem lehetett senki, elvégre belülről hogy zárná magára... Ez a technika mát tökéletesen működött, alkalmazói pár hét alatt tökéletesre fejlesztették az ülve alvást is, fél órát nyerve reggelente a szekrényben szunyókálással. Azt el sem tudja képzelni aki nem próbálta, hogy egy kis szekrényben milyen nagy emberek is elférnek. Csodálatos...
Pulloztunk na, ezt a szót hamar megjegyeztem. Pullos voltam én is. A rendszer sajátossága volt, hogy a becsületesek szívták meg. Így engem például pont akkor kaptak el, amikor egyszer az életben tényleg lefutottam majdnem egy negyed kört szemben, majd még egy negyedet visszafelé. De azt sem felejtem el, amikor Béci olyan időt futott, hogy meggyanúsították buszozással. Pedig ő tényleg szinte minden reggel futott, maximum belesétált itt-ott...
Mint írtam, nem engedtek haza 10 hétig. Hosszú idő, főleg egy fejlődésben lévő szervezetnek. Bár a kajából kiemelt adagot kaptunk - utált is minket a többi kollégista -, mégis örökké éhes voltam. A kiemelt adag miatt a konyhások is utáltak minket, nagy balhé is volt abból, amikor a konzervekre mindenféle kedves feliratokat ragasztottak nekünk. Nem tudták elvenni az étvágyamat. A harmadik hét vége felé találtam meg édesanyám krumplispogácsáját, amely akkorra a zsírpapírban szépen visszapuhult. Soha étel nem esett még annyira jól. Osztatlan sikert aratott, pedig szétosztottam.
Amikor aztán 10 hét után hazamentem, vadiúj katkós egyenruhában - első alkalommal kötelező volt -, szabályosan féltem, mi is fogad majd odahaza. A fejemben már kényszerképzetek keringtek arról, hogy a város már nem is létezik, csak a képzeletem szüleménye és szüleim, húgom sincs már, csak az emlékeimben.
Soha nem felejtem el azt a másodpercet, amikor lelépve a vonat lépcsőjéről megcsaptak az ismerős illatok és azonnal a helyére zökkent minden.
